Mindannyiszor elképedek, amikor előszedem családunk régi fotóalbumait, vagy ismerőseim elevenítik fel az ő családtörténetüket, s fotókat nézegetünk a harmincas, negyvenes évek magyar családjairól: nagyapa, nagymama középen, körülöttük három-négy felnőtt gyermekük a házastársaikkal, két három süldőgyermek (ők a legfiatalabbak), a legkisebb még az öregek ölében ül. S rajtuk kívül még legalább tucatnyi gyermek, tizennyolc évestől a karonülőkig, s az egyik legkisebb már az első dédunoka, a legidősebb lányunoka első gyermeke.

Persze mondhatjuk azok más idők voltak, más szokásokkal, de lássuk be, mióta Magyarország valahogy beleerőszakolta magát a jóléti államok sorába - még ha nem is tökéletesen, de tudjuk, a gyermekvállalás ma nem is annyira pénzkérdés. Valami egészen más. De micsoda?

Angyalkák

Emlékszem, régen az öregek így nevezték a kisgyermekeket. S azon tűnődtem el, miért. Aztán eszembe jutott, az angyalok azok, akik hitünk szerint köztünk járnak, minket segítenek, de a Menny gyermekei ők mindannyian, s miközben minket, a végtelenül tökéletlen embereket támogatják, védelmezik, láthatják a Jóisten arcát, színről-színre. Összekötő kapcsok a Mennyei Atya és közöttünk. Az isteni szeretet és gondviselés hordozói. S hát a régi emberek még vágyták az Isten közelségét, ismerték az élet és halál, s az utána következő örök élet ígéretét, s talán úgy hitték, a gyermek is angyal, hiszen szülei folytatója a földi létben, de Isten ajándéka, az égből jött csoda. Aki átélte már egy gyermek érkezését a családba, azt hiszem tudja, mire szeretnék rávilágítani.

Úgy mondják erre hivatott szakemberek, hogy a magyarok állítólag nagyon családcentrikusak, szeretik a gyermekeiket és a fiatalok többsége is úgy nyilatkozik, hogy családban szeretne élni, s szívesen vállalna gyermeket. Persze a félelmek érthetőek, a válság, a bizonytalanság, az egzisztencia megteremtésének számtalan nehézségei, no meg a párválasztás – ezek mind megnehezítik a családalapítást.

A néplélekben azonban benne van a gyermekszeretet. Megszámlálhatatlan, hány népdalunk van, ami altató, vagy a Kisjézusról szól, s nem egyházi ének. Nagy költőink micsoda kedvvel írtak verseket – s mindjárt bevillan Petőfi Sándor Arany Lacinak című fantasztikus versikéje – és akkor még a rengeteg kiváló meseírónk: Benedek Elektől Bartos Erikáig, s ezek csak az irodalmi mesék, a népmeséink szintén megszámlálhatatlanok. Egyszóval, a lelkünk elvben tele van a gyermeki világ utáni sóvárgással. S mégsem születnek elegen.

A világ nem a jövőről szól

Csak hát mi, meg közvetlen felmenőink egy mocskos század gyermekei vagyunk, s ez nem csak rólunk, magyarokról szól, ennek a századnak áldozatul esett egész Európa, talán az írek kivételével, minden nyugati nép. Pusztító diktatúrák, s azok nyomán támadó borzalmas háborúk roppanthatták meg azt az Isten-ember kapcsolatot, ami a gyermeket, s úgy általában a gyermekvállalást azelőtt természetessé tette. Mert ez nem pénz kérdés, de mennyire, hogy nem az, elég ha megnézzük a honi cigányság szaporaságát, nem. Ez lelki kérdés. S a diktatúrák, a hosszú Kádár-korszak szellemi sötétsége többszörösen siralomvölggyé formálta át a Kárpát-medencét. Míg a nyugati világ meg – ahogy az egy diktatórikus kor után lenni szokott – átesett a ló túloldalára, s kanonizálta a liberalizmust, az egoizmust, s a legrosszabbat: az ateizmust. Az az igyekezet, ahogy a XX. század európai írástudói és politikusai elterjesztették a totális nihilt – s ezzel, bár ezt ma még kevesen merik kimondani – a liberalizmust egy szintre emelték a korábbi totális rendszerekkel. S kiűzték belőle a Lelket. Annak ebben a társadalomban nincs helye. Nálunk sincs. Ne legyenek illúziónk: a szocializmus alkonyán már érezhetők voltak a jelek, Fekete Gyula bácsi, a kiváló író már 1983-ban megkondította a vészharangot, de a magyar szakemberektől és a politikai döntéshozóktól csak egy dologra tellett: kitalálták azt a kifejezést, hogy természetes fogyás. Ekkora árulást, ekkora hazugságot és ekkora cinizmust még nem látott a világ. Megtagadta ugyanis magát az életet. Azt ültette a fejünkbe, hogy fogynunk kell, hogy ez a rendje a dolgoknak. S aztán, nyolc év múlva ránk szakadt a liberalizmus. S most azon vitatkozunk, hogy a homokosok házasodjanak-e egymással, avagy sem, s ha nagyon fogyunk, több bevándorlót kell beengednünk – no persze, majd éppen ők tartják el az elöregedő, ritkuló magyarokat – de nem beszélhetünk arról, hogy a gyermek szentség. S az élet is az. S azt önmagáért kell élni, nem személyes hóbortjainkért, amik még boldoggá sem tesznek minket.

Olvassunk újra népmeséinket s hallgassuk meg az Altatót, az utolérhetetlen Sebestyén Márta előadásában. Abban nincs világnézet, abban csak élet van. Meg a Jóisten, sok-sok kicsi Angyalkájával, akik nagyon remélem, hamarosan megérkeznek közénk.

Csanádi Gábor Ferenc

barikad.hu

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.