Ne kívánja olvasónk, hogy ennek az írásnak szûkre szabott keretében fölsoroljuk az évezreden (netán több évezreden) át fölgyûlt titkok tömegét. A tárgyunkkal kapcsolatos, fölöttébb izgalmas ezeréves titkokra (a magyarok õseredetének, õshonos vagy jövevény voltának és az ezekkel kapcsolatos, itt amúgy is kifejtendõ) titkokra utalnunk pedig fölösleges. Nem hallgatható el azonban, hogy e titkok körül eltorzult kódok formájában Európa egyik legrégibb nemzetének, a magyarságnak történelmi drámája zajlik.

      És ez az, amiért nem hallgathatunk errõl a kérdésrõl. A vitákat lefújták – de a történelem választ követel.

         A magyar népnek, de a világnak is, jogában áll eldönteni, megtudni, mi történt Közép-Európában 896-ban és határozott választ kapni az alábbi kérdésekre:

1) Mi az igazság, békés bejövetelrõl, a kinti magyarok visszatérésérõl, honvisszavételrõl volt szó, vagy fegyveres hódításról? Melyik a régibb feltevés?

2) Kik képviselik az elsõ és kik a másik feltevést? Lehetséges, hogy a honvisszafoglalás valóban csupán néhány hóbortos történész és mûkedvelõ bolondériája?

3) Mirõl tanúskodnak a középkori magyar és nem magyar krónikák?

4) Mit tanúsítanak a történeti tények?

5) És, végére hagyva, a döntõ kérdés: Cui prodest? – Kinek használ? Kinek az érdeke?

Ha ezekre a kérdésekre kellõ választ kapunk, megvilágosodhat elõttünk a történelem egy bonyolultan homályos szakasza. A teljes cikk legalján letölthetõ a témához kapcsolódó PPS, melyet egyik testvérünk küldött be közzétételre.

               EGY MEGEMÉSZTETLEN HAGYOMÁNY NYÛGÉBEN

      

      Manapság közkeletû a vélekedés Árpád 896-i bejövetelérõl, a hivatalos álláspont alapján, hogy „h o n f o g l a l á s” történt. Egyöntetûen errõl szólnak a hivatalos közlemények, a lapok, a médiák. Eszerint el kellene fogadnunk, hogy ez a történeti valóság, s 896-ban csakugyan honfoglalás zajlott le.

      De vajon mi mondunk ezzel? Már felületesen tekintve is világos, hiszen benne van a honfoglalás szóban: foglalást, területfoglalást, vagyis: erõszakos, fegyveres hódítást, idegen népre, területre való fegyveres betörést, fegyveres rátelepülést idegen népekre. Ez történt Árpád bejövetelekor?

      Meg kell fontolnunk hát, hogy amikor honfoglalásnak mondjuk Árpád bejövetelét, vajon akaratlanul is, nem azt állítjuk, hogy a magyarok nem eredeti lakói, nem õslakói hazánknak, hanem betolakodók, akik fegyveresen, erõszakkal hatoltak be ide, idegen népek területére?

      Továbbá, azt is állítjuk ezáltal, hogy idegenek vagyunk saját hazánkban, vagyis, ahogy rosszmájú rágalmazóink suttogják – ázsiaiak vagyunk, idegenek Európában.

      Még tovább menve, a  „h o n f o g l a l á s”  már-már szinte fennhéjázó hangoztatásával, közvetve, szándékunk ellenére is igazoljuk világunk egyik legszörnyûbb rákfenéje, a terjeszkedés, hódítás jogosultságát, ami pedig nekünk magyaroknak egyáltalán nemhogy nem érdekünk, hanem a legutóbbi ezredévet tekintve is, legnagyobb tönkretevõnk, aminek áldozatai vagyunk, és ami a legélesebben ellentmond nemzeti létünk alapjainak, tragikus történetünknek, közfölfogásunknak, igazságérzetünknek. Ezt a hírneves antik szerzõ, az ógörög Xenophon is tanúsítja, mondván: „A szkíta nép képtelen a hódításra.” A hódításra képtelen nép pedig képtelen más népek elnyomására, erõszakos beolvasztására s õ maga válik erõszakos népek beolvasztási hajlamának áldozatává (ez  a magyar tragédia egy mondatba tömörítve).  

      

      ELKÉPESZTÕ PÁRHUZAMOK

 

      De adódnak itt még különösebb érdekességek. A  „h o n f o g l a l á s”  hangoztatása sajátos módon egybeesik azoknak a környezõ  országoknak a propagandájával, amelyek a trianoni világfölforgatás  folytán országnyi részeket ragadtak el a Történelmi Magyarország felségterületébõl, és akik saját leleményeik alapján azt állítják, hogy nem mi, hanem õk hazánk, a Kárpát-medence õslakói,  a magyarok pedig fegyveres ázsiai  betolakodók. Ez az állítás a magyar állami, hivatalos történelemírás „h o n f o g l a l á s” -elméletével párosulva jelentõs mértékben hozzájárult a végzetes trianoni döntés kicsikarásához és igazolásához, azóta pedig a kisebbségbe szorult sokmilliós magyarság elnyomására, erõszakos beolvasztására is jogcímet szolgáltatott.

      Döbbenetes párhuzam ez: mindkét fél, a nyertes is, a vesztes is, a magyar is és ellenfelei is ugyanazt állítják. Mégis hiba volna arra gondolnunk, hogy megátalkodott ellenségünk minden historikus, aki a „honfoglalás” szemlélete alapján áll. Képtelenség erre még gondolni is. A téves hiedelmek, beidegzettségek is óriási szerepet játszanak ebben. Azzal sem számolhatunk, hogy annyira megszállottaivá váltak vélt igazságuknak, hogy kiállnak érte, bármi történjék is, úgy gondolván, az igazság érvényesítése érdekében, ha kell, inkább önmagunkat, népünket pusztítjuk el, de nem takarjuk el az igazságot. Ahogy a régiek mondták: vesszen a világ, gyõzzön az igazság. Egy efféle magatartást tán még borzalmasan szépnek is nevezhetnénk, de lehetetlen, hogy ezért tennék, lehetetlen, mégpedig azért, mert nemhogy nincs bizonyítékuk rá, de fordítva, minden ellene bizonyít.  

      Kérdés tehát, miért sodródnak hivatalosaink a létünk ellen folyó birtokperben az ellentáborba, hiszen látniok kell, kárvallottjává teszik az egész magyarságot. Más szóval: érthetetlennek és képtelennek kell tartanunk, hogy saját hivatalos történetírásunk tudatosan fordítja ellenünk történelmi birtokperünket. Ép ésszel - a háttér-okok ismerete nélkül – ezt fölfogni is lehetetlen és érthetetlen.

      Beleütközünk tehát az érthetetlenbe, ez pedig csalhatatlanul jelzi: a kérdés mögött valami tisztázatlanság, vagyis rejtély lappang. Ennek kell utánajárnunk.

          

             A HAZÁNK FÖLÖTTI BIRTOKPER MÉG NEM ZÁRULT LE

      

      Ha szembenézünk a fölhozott tényekkel, be kell látnunk: a két fél egyezõ véleménye határozottan azt a látszatot kelti, mintha a történelmi jog, a birtokjog nem mellettünk, hanem ellenünk szólna. Továbbá, hogy Trianonban nem sötét összeesküvés, nem minden nemzetközi jogot és igazságot lábbal tipró merénylet történt Európa legrégibb államalakulata, Magyarország ellen, hanem holmiféle kései, ezer esztendõ utáni igazságtétel.  Ha pedig ez így áll, számolhatunk vele; nem elég, hogy felségterületünk több mint kétharmadát elragadták, az utódállamok még keveslik is az ölükbe hullott óriási magyar felségterületeket és még a maradék országcsonkot is szeretnék bekebelezni. A románok még mindig fújják  a „Dela Nisztru pán la Tisza” (A Dnyesztertõl a Tiszáig) kezdetû sovén dalt (érthetetlen mit keresnének a románok a Tiszánál, ahol legföljebb átutazóban ha voltak). A szlovákok pedig „Nagy-Moravia” álomgõzétõl szédülten a Balkánig szeretnének lehatolni, a szerbek viszont föl egész Ausztriáig.

      Mindez jelzi: a Nagy Pör még távolról sem zárult le, mi több: továbbra is ellenünk folyik; maradék felségterületünk is veszélyben forog. Elképesztõ, hogy ebben  a  történelmi  birtokperben  hivatalosaink  és  a  fegyveres  behatolást  igazoló  

„h o n f o g l a l á s” jóvoltából továbbra is vesztésre állunk. De mit számít ez a szó hangoztatóinak? Honfoglalás, honfoglalás! Szajkózzák rendületlenül. Ne csodálkozzunk hát: ha mi magunk állítjuk magunkról, hogy betolakodók vagyunk, jogcím nélküli erõszakos foglalók, jövevények saját hazánkban – akkor mit várhatunk másoktól?

 

              ÖNMAGUNK ELLEN KÜZDÜNK?

      

      Bármilyen szörnyûnek találtassék is, ki kell mondanunk: véleményünk szerint, ha ez az igazság, bármi fájdalmas legyen is, ne tagadjuk el. Természetesen csak akkor, ha ez megfelelõ bizonyítást nyer. Minden kérdésben lenniök kell bizonyítékoknak, hiszen enélkül borzasztó felelõtlenség nyilatkozni bármilyen kérdésben. De mi bizonyítja a fentieket? Hol a bizonyítékok?  Ki kutatta föl, találta meg és ismertette a bizonyítékokat? Ki bizonyította be – akár magyar, akár idegen szerzõ s hol, mikor, hogyan, miféle bizonyítékokkal, hogy ezerszáz évvel ezelõtt fegyveres idegen hódítókként törtünk rá az itt élõ népekre?

      Sajna, a bizonyításról a jelek szerint megfeledkeztek. Furcsa, de még csak az igénye sem vetõdött föl.  A bizonyításnak se pro, se kontra nincs nyoma sem.

      Maradjunk annyiban: a környezõ népek politikusait, szerzõit még csak megérthetjük - nemzeti érdekbõl kötik magukat állításaikhoz. Nem ez az érthetetlen, hanem az: miért ragaszkodnak az ügyintézõ magyar körök görcsösen, mindennek ellenére a magyar érdeket romboló „h o n f o g l a l á s” -hoz? Nem lehet kétséges: történetírásunk korszakos felelõssége bajosan tagadható.

      Nyilvánvaló: egyetlen népnek sem lehet érdeke, hogy letagadja saját, valóságos nemzeti múltját, föltéve, hogy nem silány, alantas, szégyenteljes a múltja. Ez pedig a magyarra nem áll. Érthetetlen hát, ha nemes nép mégis erre az útra lép, letagadva saját hagyományait, jóvátehetetlen károkat okozva saját magának. S hogy mindez mennyire így van, tanúsítja, hogy akadnak népek, amelyek nemlétezõ õsöket, hõsöket, hagyományokat koholnak maguknak, noha aligha kétséges, hogy az efféle hamis õskeresés a világ szemében elõbb-utóbb nevetségessé válik. Mondanunk se kell, hogy mindkét véglet ártalmas és elvetendõ. Óvakodnunk kell mindkettõtõl. A hamis hagyomány elvetendõ, de nehogy ezt tegyük az igazival, mert aki a népet múltjától fosztja meg, az jövõjét rekeszti el. Igaz, bizonyos köröknek érdeke fûzõdhet ahhoz, hogy eltagadja valamely nép õshonosságát, õsi voltát. A történelmi birtokpereknek ez a sajátos vetülete következett be magyar vonatkozásban, a Habsburg idõkben. De errõl késõbb.

      Reméljük, hogy a továbbiak során kifejtendõk során mindenki belátja: képtelen elmélet ez és szinte hihetetlen, hogy egyáltalán elterjedhetett. Még hihetetlenebb azonban, hogy képviselõi konokul ragaszkodnak hozzá, ami nem is okolható meg mással, mint örökölt beidegzettséggel.  Ahhoz hasonló tünet ez, ahogy a hulla körme és szõrzete is továbbnõ, nem vévén tudomásul, hogy a halál már bekövetkezett.

      Meglehet így, elõjáróban, kissé élesnek tûnik ez a fogalmazás, de elkerülhetetlenné teszi úgy a kérdésben való továbblépés szükségessége, mint a magyarság mai helyzete, pontosabban; azok a még jelenleg is fölkísértõ, Ceausescu, Tito és Hlinka korát idézõ mesterkedések, amelyek a kisebbségi sorsba taszított magyarság milliós tömegeinek jogfosztására és beolvasztására törekszenek. Ilyen körülmények között az ellenünk folyó birtokper kiperelhetné hazánk földjének megmaradt részét is a lábunk alól. Tudomásul kell vennünk: olyan életbe-húsbavágó kérdése a magyarságnak, amit újra meg újra mindaddig föl kell vetnünk, míg legmakacsabb képviselõi is belátják, nincs már mit tenni, a „honfoglalás” mesterségesen összetákolt történelem- és tudományellenes elmélete - miután mérhetetlen károkat okozott a magyarságnak – megbukott és nem tartható fenn tovább.

 

    A KIDÖNTÖTT  MAMMUTFENYÕ

      

      Senki elõtt pillanatig sem lehet kétséges, hogy ez a Habsburg uralom által ránk préselt szemlélet -  a maga idegenérdekûségének megfelelõen –  akarva-akaratlanul is gyökértelenítésünkre, védtelenítésünkre használta (és használja) föl ezt a fogalmat, ami  úgy kettényeste történelmünket, úgy lenyeste róla többezer éves õstörténetünket, ahogy egy égtartó mammutfenyõt  kidönt a barbár emberiség gépi villanyfûrésze.

      Nincs ennél tökéletesebb gyökértelenítés. Ország-világ elõtt azt sugallja: gyökértelen nép vagyunk, jövevények saját hazánkban, és ráadásul kidöntve, félig élve a földön heverünk.

      Saját bõrünkön tapasztalhattuk, mi lett a következmény. Mert mi történt? Mi  történik ilyenkor?… Múlnak az évek, évtizedek kormányok váltakoznak, birodalmak omlanak a porba, ám a berögzõdött rossz hagyomány, amely olyan, akár egy nyakunkba varrt koszos, büdös batyu, amit nem tudunk leráncigálni – mert az nem  esik darabjaira, mi több, tovább dagad, dogmává kövül és lerázhatatlanná válik, és a „hagyomány” mezét ölti magára. Alighanem ez  magyarázza, hogy számos derék magyar értelmiségi és politikus nem csupán a nemzedékrõl nemzedékre  rejtetten végbemenõ személyi folytonosság következtében, de ezáltal is a „honfoglalás”  szemléletének csapdájába esett.

      

              A „HONFOGLALÁS” ELVÉNEK BUKÁSA

      

      Ilyesformán alakult ki esetünkben a „h o n f o g l a l á s ” eszméje. Mert félreértés ne essék – nem egyetlen szó ez, nem puszta fogalom, hanem egy fogalomra épített történelmi szemlélet, egy vesztünkre kiagyalt, ellenünk fordított elmélet, ami csupán egyike a Habsburg orv-idegenuralom számos, mindmáig föltáratlan átkának, aknájának, annak okítására, hogy mi következik, mivel számolhatsz, ha idegenek kezére adod magad.

      A népünk millióit etnikai szolgaságba taszító történelmi tények tükrében ma már az elmélet erõltetõi és a hozzá görcsösen ragaszkodók is bevallhatják magukban – lelkiismeretük rajta – hogy közvetve vagy közvetlenül, akarva-akaratlanul, kisebb-nagyobb mértékben részeseivé váltak magyar nemzet- és országrészek, családok szétszakításának, elnyomorításának. Mert semmilyen élõ szervezet, egy nemzet sem állhatja ki, ha kívül-belül-mindenfelõl egyszerre támadják. A „honfoglalás” viszont - ha az urak nem vették volna észre - a maga rejtett módján támadás a javából. S akit nemcsak kívülrõl, de belülrõl is támadnak, az könnyen összeroppan.

      De valóban így igaz minden, ahogy itt elöljáróban fölhoztuk? Vegyük sorra, tételrõl-tételre a további tényeket. Lássuk a még alaposabb bizonyítást. Régi elvünknek megfelelõen: minden állítás annyit ér, amennyit bizonyít.

      

***

      

      MIRÕL TANÚSKODNAK RÉGI KÚTFORRÁSAINK?  

      

A) ÕSGESZTÁNK, A TÁRIH-I ÜNGÜRÜSZ (9.-10. SZÁZAD)

       

Beszámolója félreérthetetlen:

Nimród halála után fia, Hunor népét Adzsem (Perzsia) tartományában támadás érte (Hunor ezt nyilván égi figyelmeztetésnek fogta föl, így hát Hunor) „Pannonija tartományába költözött. Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bõséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bõ termése van annak a tartománynak, és az õ nyelvükön beszélnek az ottani népek.”

      

 B) ANONYMUS A  HONVISSZAFOGLALÁSRÓL

 

      ANONYMUS mûve, a Gesta Hungarorum  arról szól, miként vezette vissza hazánkba  Attila hun nagykirály örökségének visszavételére Álmos a magyar sereget, illetve Árpád miként  verte ki a Kárpát medencébõl a bolgárszláv megszállókat, és a segítségükre sietõ balkáni hadsereget, továbbá Árpád vezér különös lakomáiról,  örömünnepeirõl.

      Próbáljuk összefoglalni Gesztája fõbb vonásait:

1.) Attila örökségét jönnek visszavenni.

2.) Isteni erõk segítik õket útjukban, küzdelmeikben.

3.) A vereckei szoroson átkelve Álmos hungár (magyar) vitézei Hungár tartományba, Hung(ár) várába,  és a Hung(ár) folyóba ütköznek.

4.) Véres harcok helyett nagy népünneket, lakomázásokat, vigadozásokat rendeznek.

5.) A Geszta lépten-nyomon valósággal refrénszerûen ismétlõdõ formulái:

a - a sereg „minden veszteség nélkül” halad elõre

b -„épen és sértetlenül tér vissza” táborhelyére

c -„semmiféle ellenség nem mutatkozott elõttük, aki kezét merte volna emelni rájuk

d -nagy örömmel vonulnak tovább és tovább elõre.

6.) Az ország szlávjait a bolgárszláv hatalom telepítette be, és valamennyi itt élõ szláv befért egy közepes várba.

7.) Még a honvisszavétel befejezése elõtt az itthoniak kérésére és közremûködésével, nagy munkálatokba, határvédõ erõdök, várak, gátak építésébe kezdenek.

8.) „Szabolcs, ez a bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midõn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erõsségénél fogva kiváló. Tehát…-összegyûjtötte a köznépet…(és) igen erõs várat épített.”

9.) „Tas, Szabolcs és Tétény…az ország határszéleit hatalmas gátakkal megerõsítették”.

10.) „Tas az urának, Árpád vezérnek meghódolt nép kérésére a Nyír és a Tisza között vásárt rendelt”.

11.) „A föld lakosai kõkapukat építettek és ledöntött fákból nagy gyepûgátakat emeltek az ország határán”.

12.) „Az országhatár széleit hatalmas gátakkal megerõsítették”

13.)  Szovárd, Kadosa, Huba és Bors „a hozzájuk hû lakosok kérésére megállapodott abban, hogy a sereg harmada a föld lakosaival együtt a Zólyom-erdõbe megy, és ott az ország határán kõbõl meg fából  is hatalmas erõsségeket csinál”.

 

                       TOVÁBBI VÁRÉPÍTÉSI ÉS NYELVI BIZONYÍTÉKOK

                                       ANONYMUS GESZTÁJÁBAN

 

1. „Bors  vezér pedig  …a nagy számban összegyûjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett; ezt az a nép Borsodnak hívta azért, mert kicsiny volt.” (Kicsiny a bors, de erõs – fontos nyelvi bizonyíték a  lakosság magyar voltáról!)

2. Árpád vezér és nemesei pedig fölkerekedtek Hung várából s a Tarcal hegyén túl ütöttek tábort... egészen a Szerencse hegyéig…mivel pedig nagyon megszerették, úgy nevezték el, hogy nevének latinul amabilis, a saját nyelvükön pedig  szerelmes az értelme; attól a naptól egészen mostanáig a szerelemrõl Szerencsének hívják azt a helyet.”

3. Végül mindez beletorkollik az Attila király városában és félig romos állapotában még mindig fönnálló kõpalotájában tartott hatalmas népünnepélybe, ahol az örömtõl ujjongva mulatnak a honvisszavívók. „Árpád vitézei Magyarország vitézeivel  (vagyis a hazai vitézekkel) együtt”; a  regösökkel, síposokkal, kobzosokkal együtt;  s ahol  „a közrendûeknek meg a parasztoknak ezüst edényekben hordák föl az ételt.” S ebben a betetõzést kifejezõ 46. fejezetben mindenre rácsattan az ige: mindaz, ami a vereckei szoroson való átkelés után végbement, „h á b o r ú  n é l k ü l   t ö r t é n t”.  Vagyis Anonymus csodamûve a maga teljességében ellentmond a honfoglalási elképzeléseknek.

                                             *

(Engedtessék meg itt egy talán kissé idõelõtti megjegyzés: aki mindebbõl nem tudja kivenni, hogy Anonymus a magyar nép két részének, ágának örömteli egyesülését örökítette meg és úgy véli, erõszakos hódítás, honfoglalás történt, az bízvást visszakövetelheti tanáraitól az iskolapénzt.)

   

C) KÉZAI SIMON KRÓNIKÁJA (13.sz.)

 

„Miután tehát elõadtuk a hunok eredetét…most lássuk, mikor tértek vissza ismét Pannoniába; a visszatérõknek kik voltak a kapitányai”. Kissé alább: „a nyolcszázhetvenkettedik esztendõben a hunok, vagyis a hungarusok újból  Pannoniába indultak…”.

      

D)  KÉPES KRÓNIKA (1358) :

      

       „Kezdõdik az elõbeszéd a második bejövetelrõl:

      A magyarok másodízben jöttek ki szittyaországból…a magyarok vagy hunok, latuinul pedig ungarusok…ismét benyomultak Pannoniába…”

      

 E)  CHRONICA HUNGARORUM (1473):

      

       „A Krónikának ez a második része szól a magyaroknak Pannoniába történt második bevonulásáról…”

      

F) PETRUS RANSANUS MÛVE (1490)

      

       „Sokan elhatározták közülük, hogy Szármáciát elhagyva Pannoniába mennek… fiaik és unokáik, valamint azok leszármazottai mindig vágytak arra, hogy Pannoniába menjenek, melyet egykor – mint hallották – õseik birtokoltak. Gyalázatos dolognak tartották ugyanis, hogy elfeledjék híres hazájukat”.

   

                                         ***

 

      HIBBANTSD MEG ÉS URALKODJ!

      

      Térjünk vissza a Habsburgokra. Megvesztegetéssel, árulók révén a magyar korona birtokába jutván, az oszd meg és uralkodj elvének alapján a Bécsi Titkos Kamarilla elõnyösnek vélte, hogy a befogadott és az õsi magyar felségterületekre éhes nemzetiségeket a magyarok ellen uszítsa. Erre azonban csak úgy volt lehetõség, ha a magyar értelmiségiek közül is megnyernek némelyeket ennek az ügynek a szolgálatára. A nagy magyar 1848-1849 - i szabadságharc cári segítséggel – tehát két világhatalom összefogásával - történt leveretése után, a Bach-féle terrorkorszakban következett be ez; sikerült néhány írástudót az ügyük mellé állítani.  

      Világosan át kell látnunk az Ausztrián diadalmaskodó magyar szabadság által Bécsben keltett pánikot. Ferenc József, a császár a lealázkodásig süllyedve könyörögte ki a „minden oroszok cárjá”-tól a katonai beavatkozást, amelynek aztán, a hazai nemzetiségek föllázításával és osztrák segítséggel végül is sikerült eltiporni a magyar szabadságharcot. A Habsburg-ház kénytelen volt végleg fölismerni, hogy nem bír a „fékezhetetlen magyarokkal”. Ennek a „fékezhetetlenségnek” a magyar vitézségi hagyományokon túl a magyar hazaszeretetben és szabadságszeretetben gyökerezõ, illetve a nemzeti hagyományokra épülõ büszkeség, a nemzeti öntudat volt az alapja. A Bécsi Titkos Kamarilla ennek a nemzeti öntudatnak az aláásására eszelte ki a „honfoglalás” és vele együtt a magyarság kései és dicstelen, gyökértelen eredetének elméletét.

      Ekkor koholódott ki a „h o n f o g l a l á s” újonnan képzet, eladdig a magyar nyelvben ismeretlen nyelvújítási fogalmának politikai célokra való bevetése, fölhasználása (részletes feltárását lásd G. K. E. „Mi az igazság az árpádi bejövetel körül.” Bp., 1995). Idõ folytán aztán ez a politikailag a 896. évi bejövetelre ráerõltetett, ránkpréselt, majd késõbb hagyománnyá, rossz hagyománnyá fajult fogalmat, úgy is mondhatnánk: hagyománytagadó, hagyományellenes hagyományt a vezetés rejtett nemzedéki folytonossága, hatalmi, tudománypolitikai erõltetése szentesítette kimondatlan, íratlan törvénnyé. A megszokás viszont hatalmas nagy úr, nem ajánlatos szembeszállni vele. Ha pedig mindenki ugyanazt fújja, lassankint természetessé válik, mi több megszeghetetlenné, olyasmivé, amin már senki sem rágódik és ez nem is ajánlatos.

      Jellemzõ, az idegenuralmak szellemiségére, hogy a bolsevizmus idején még a csapból is „honfoglalás” folyt. Ha valaki egy kalyibát, kutyaólat tákolt össze a falú szélén, már arról is „honfoglalás”-ként cikkeztek a lapok. Divatos közhellyé vált utcán és tudományban. S ki merne szembeszállni az árral? Ki töprenkedne azon, vajon helytálló-e s vajon régi kútforrásainkkal szemben megállja-e a helyét az, amit közvetve állít, hogy nem eredeti birtokosai, õshonosai vagyunk hazánknak, de fegyveres erõszakkal hódító elragadói, elfoglalói.

 

***

 

A „honfoglalás” idegenuralmi hatalmi nyomással elterjesztett elméletének éppen ez a célja: lenyesni a magyarság õstörténetét, és ezáltal aláásni a magyarság nemzeti  öntudatát, összetartozás-tudatát, büszkeségét.

***

Mindezt áttekintve megállapíthatjuk: a „honfoglalás”-t vallókkal kapcsolatban a tárgyilagosság jegyében fölhozott egyetlen állítás, egyetlen mentség sem állja ki sem a történelmi, sem a logikai vizsgálatot.

A témához kapcsolódó PPS, A magyar õstörténet: LETÖLTÉS (11 MB)

Megjelent: 2005. december, Fríg Kiadó