Bizonyára sokan emlékeznek a Millenárison felépített „Álmok álmodói – Világra szóló magyarok” című kiállításra. (E sorok írója is ott szerénykedett, a falon lógva – mint filmrendező.) Nos, aki ezt a kiállítást nyitott szemmel végignézte, meghökkenhetett: mi kitalálni való maradt másoknak? Bizony kevés. Tudjuk jól leleményeink sorát: ejtőernyő, szélturbina, taposómalom, markológép, lánchíd, személyfelvonó, vízturbina, gőzturbina, dinamó, elektromotor, porlasztó, benzinmotor, benzinmotoros autó, torziós inga, villamos gyújtóberendezés, vasút villamosítása, automata sebességváltó, bolygókerekes sebességváltó, bakelit hanglemez, sötétkamra, porcelánfajansz, telefonközpont, számítógép, golyóstoll, gyufa, helikopter, lökhajtású repülő, torpedó (robotrepülőgép), világító dióda, hold-radar, a kozmikus sugárzás és a biomágnesesség felfedezése, abszolút geometria, mely az általános relativitás alapköve, hangosfilm, képtávíró, a stressz fogalma, hologram stb., stb., s hogy eleinkről is megemlékezzünk: kerék, fazekaskorong, tejpor, kengyel, visszacsapó íj, gomb, fehérnemű, szauna, központi fűtés, réz, vörösréz, acélrugó, kocsi (hintó), stb., s bizony… az írás és a könyv is: márpedig a felsoroltak (és még sok-sok további) csaknem kiteszik a mai művelt világ alappilléreit. És akkor még itt vannak az íróink, költőink, zeneszerzőink is… (Jellemző módon Karinthy Frigyes találmánya a felfújható gumi-földgömb.)

Tehát csaknem mindannak az alapelve, amely a mai életünk alapköve, nyelvünkön gondolkodók teremtménye. Az alapleleményeket aztán mások tökéletesítették, kicsinyítették, nagyították, sokszorozták stb.

S mi történt ezzel a kiállítással?

Aki emlékezik e kiállításra, az bizonyára arra is emlékezik, hogy a 2002-ben hatalomra került kormánykoalíció, a nagy botránnyal sem törődve, azonnal lebontatta és eltüntette az „Álmok álmodói – Világra szóló magyarok” című kiállítást.

Vajon miért? Miközben hatalmas volt a kiállítás látogatottsága, s igazán büszkévé tett minden magyart. Nem lehet nem észrevenni, hogy emögött is ugyanaz a hátsó szándék áll, mint a magyar nyelv alacsonyrendű voltának sulykolása mögött.

Tovább kutakodván az okok után, térjünk vissza a nyelvünkre.

Aki vizsgálni kezdi megalapításától kezdve mindmáig tartóan a Magyar Tudományos Akadémiának a magyar nyelvről (és a magyar történelemről) alkotott hivatalos véleményét, bizony nagyon meglepődik: a magyar nyelvről és történelemről alkotott magyar tudományos vélemény a Kiegyezés után lendült át teljesen az ellenkező oldalra: mégpedig a magyarokra megalázóvá.

Vajon mi volt a Magyar Tudományos Akadémai hivatalos véleménye e nagy pálfordulása előtt? A Magyar Tudományos Akadémia 1860-as kiadott szótárából ez világosan kiderül. (Ez az úgynevezett Czuczor-Fogarasi értelmező szótár, melynek előkészítésében Vörösmarty Mihály is részt vett.)

E szótárban láthatjuk: a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos véleménye akkoriban az volt, hogy a magyar nyelv ősnyelv, s például az ókori nagy nyelvek (és nyomukban a mai európai nyelvek) is a magyar nyelvnek csupán „leány-nyelvei”, vagyis különböző képpen romlott változatai. Még a romlás okát is megmagyarázza a szótár előszavának írója:

„E leánynyelveken azt tapasztaljuk, hogy az anyanyelv szavaival jobbára úgy bánnak, mint merő lelketlen anyaggal, melyet majd megcsonkítva, majd megtoldva, néha kisimítva, majd öszvevisszahányva saját szerveikhez és izlésökhöz idomítanak a nélkül, hogy gyökeiket és képzőiket épségben hagynák, s alapérteményökről öntudatok volna. Ezekben a szoros ért. vett nyelvalkotó érzék és szellem kihalt, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működik.”

Tehát a magyarból lett leány-nyelvek (ógörög, latin, mai európai nyelvek stb.) keletkezésének oka: kihalt e népekből a nyelvalkotói érzék, s helyette csupán az idomítási hajlam és ügyesség működött. (Ez a nyugateurópaiak látletete is.) Az MTA-nak ez a szótára a megfelelő címszavakban rendre meg is adta, hogy az a szó mely nyelvekbe került át az ősi időkben: latin, ógörög, szanszkrit, német, angol stb.

Nagy költőnk, Berzsenyi Dániel önmaga is kutatta a magyar nyelvet, s eredményéről így ír: „Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömest tapasztaltam, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja“.

Ám jött a 180 fokos fordulat. Kitették a magyar nyelvészeket és történészeket a Tudományos Akadémia vezető posztjairól, s helyettük németeket hoztak. Közöttük volt, ki akkor kezdett magyarul tanulni, amikor már magas rangot betöltve teljhatalmú nyelvésze volt a magyar nyelvnek a Magyar Tudományos Akadémián. (Pl. Josef Budenz, Paul Hunsdorfer. Ez utóbbi arról is nevezetessé vált, hogy már mint magyar tudós, elégette a Szentkatolnai Bálint Gábor által összegyűjtött magyar rovásírásos emlékeket. A németek magyarellenessége régi keletű. A XVIII. században élt német J. E. Fischer és A. L. Schlözer már történelem nélküli népnek minősítette a magyarokat. Ez a vélemény „gyűrűzött” be végül Magyarországra is, s ma is ez uralkodik.)

E nagy tisztogatás után a valóban magyar tudósok, írók, költők már csak a partvonalról, figyelhették, micsoda rombolás, sáskajárás történik itt. (Ismerjük a tisztogatásokat az 50-es évekből is.) Arany János ezt írta szomorúan (Az orthológusokra):

„Kisütik, hogy a magyar nyelv

Nincs, nem is lesz, nem is volt,

Ami új van benne mind rossz,

Ami régi, az meg tót.“

Jókai Mór pedig elegáns és maró gúnnyal tiltakozva ezt írta:

„.Csak azt mondhatom: a magyarok nyelve mindig magyar volt.“

Három adat jól jellemzi a magyar nyelv védelmezőinek mindenkori, általános helyzetét. Czuczor Gergely börtönben írta a fent említett hatalmas szótárának jelentős részét (halálra ítélték egy 48-as verséért, de hat év után szabadult). Bajcsy Zsilinszky Endre ugyancsak börtönben írta a „Legrégibb nyelv a magyar” című könyvét. S még az 1970-es években is öngyilkosságba kergették Romániában a székely Szabédi Lászlót, miután megjelent a latin és a magyar nyelv mély azonosságát részletesen feltáró, „A magyar nyelv őstörténete” című könyve. De a közelmúltban is érdekes megfigyelésre adódott lehetőség. Nemrégiben jelent meg az olasz nyelvész, Mario Alinei „Ősi kapocs” című könyve, melynek eredeti címe: „Etruszk: a magyar archaikus formája”. Vagyis hogy az etrusz nyelv a korabeli magyar nyelvvel azonos. Ezt persze tudtuk eddig is jópáran, csak hát egészen más, ha külföldi tudós is ezt állítja. Ám láthattuk: ahol hírt adtak e könyvről, csak a szerző és a könyv lejáratására ügyeltek a hivatalos fórumok. Ezzel szemben viszont rendre összeakadok olyan nyugati nyelvészekkel, akik lázas sietséggel tanulnak magyarul. Ők már tudják, hogy a magyar nyelv az alapnyelv.

Világos tehát: ugyanazon ok miatt nem illő a magyar nyelv egyedülálló és nagyszerű tulajdonságairól, ősi eredetéről beszélni, ami miatt sűrgősen lebontották – az első pillanatban, mihelyt lehetett – a Millenárison az „Álmok álmodói – Világra szóló magyarok” című kiállítást.

Szomorú a tanulság: régóta az a cél, hogy eltűnjön minden, ami magyar. Így van ez a történelmünkkel is. Néhány apró érdekességet említek ezzel kapcsolatban is.

Tudja-e az olvasó, hogy II. András királyunk 20 000 fős keresztes haddal megérkezvén a Szent Földre nem kezdte mészárolni az ellenfelet, hanem egymás nyakába borultak. Mert kiderült: szentföldi ellenfeleink magyar ajkú rokonaink. A pápa ki is átkozta II. Andrást. (Ezúttal már másodszor, s most már a teljes magyar néppel egyetemben. Még ennél is árulkodóbb, hogy II. András Jeruzsálem királya lett.)

Tudja-e az olvasó, hogy Jeruzsálem neve is magyar, nem rég még így is írták: Hierosólyom. Igaz a hier régi módon írt szavunk, ma: har, jelentése „felmagasló”, innen e hegynevek: Hargita, azaz Har-gita, Har-sányi hegy stb. Tehát Jeruzsálem=felmagasodó, magasságos sólyom. Sólyom pedig a szentlélek madara, pontosabban isten lelkének megszemélyesítője, de azt hiszem, ezt nem kell részleteznem egy magyarnak. (Solymár tehát névrokona Jeruzsálemnek: a sólyom okán.)

Tudja-e az olvasó, hogy a Bibliában is „ömlesztve” sorjáznak magyar szavak, nevek. Pl. Aba, Ámos, Arad, Árpád, Béla, Dalajás, Éber, Eper, Ér, Erdei, Gál, Gáth, Húr, Hús, Jósafa, Juta, Kácor, Kádár, Kállai, Kedes, Kenéz, Kászi-fia, Keszed, Kis, Kóc, Kút, Lúd, Más, Moholi, Pára, Perec, Sallai, Sárai, Sáros, Szabad, Szalka, Szárai, Széled, Szemes, Szin, Só, Sófai, Súr, Tábor, Tél-Harsa, Torma, Úr, Uri stb. Tessék csak felütni a Bibliát! Horvát István írja 1825-ben („Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történetei“-ből, Pest, 1825): “Pözsög a’ Szent Írás mindenfelé a’ régi Magyar nevektől és régi Magyar írásmódtól. Ti éjjel-nappal Szent Írást olvasó Rokonim! Hogyan nem vettétek ezeket észre a’ sok század alatt!”

Tudja-e az olvasó, hogy egykor négy nagy országunk is volt, mégpedig egy időben?

Az egyik a Kaukázus alatt, a Kaspi-tenger és az Ararát között volt. E területen két Zab nevű folyó van még ma is, nem messze tőlük pedig még ma is láthatók a térképen ilyen földrajzi nevek: Vajk és a Tündérek hegy, Kangavár, Almás. Krónikáinkban ez az országunk hol Eviláth, hol Hunnia néven szerepel. Az itt élő eleink nyelvét leginkább az igazolja, hogy az 1200-as években magyar nyelvű papokat kértek a pápától.

A Kaukázus északi oldalán is volt egy országunk, mégpedig szintén Árpád-házi királyság, 1200 körül még állt. (Királyaink az 1200-as évekig leveleztek velük.) Legnevesebb királya szlávosan írva: Jeretyán, magyarul Gyertyán, s ezen országunk fővárosának neve már eleve önmagáért beszél: Magyar. (Az 1700-as évek közepén még láthatók voltak palotáinak romjai.) Továbbá az sem szerepel a tankönyvekben, hogy Kiev neve is magyar szó: Kev, azaz köv=kő. Álmos itt élt hosszú ideig, s még a IX. századi nagy kievi magyar építkezések vezetőinek nevét is tudjuk: Cseke és Keve kapitányok).

Volt egy negyedik is országunk is: ide ment Juliánusz barát.

Az eddig leírtakból pedig már sejthető, hogy miért csak e Juliánusz-féle országunkról hallhatunk: mert ez a Juliánusz-féle magyar hon van legmesszebb a „művelt világtól”.

Így függ össze történelmünk és nyelvünk történetének végletekig való megcsonkítása a magyar teljesítményeket bemutató kiállítás sürgős lebontásával. Az ok ugyanaz.

Nyelvünk azonban él még, csonkítatlanul, ősi teljességével. Vigyázzunk rá. Az emberiség legnagyobb szellemi kincse, s régi idők kincsei között egyedülálló abban, hogy élő.